Az egész írósdi 1988 körül kezdődött, úgy, hogy elolvastam Jules Verne: A rejtelmes sziget című művét minek okán úgy éreztem; ilyet én is tudok írni – ráadásul fogok is. Úgyhogy aznap délután nekiálltam a dolognak. Tizenkettő vagy tizenhárom lehettem, és nem volt még dél sem.
Éppen nyár volt, ezért hajtogattam kék kartonból egy könyvet és – mivel nem volt otthon fehér papír – törtfehérből megcsináltam a belíveket. Eközben aggódtam, mi lesz akkor, ha elfogy otthon a papír. Az első intő jel ez lehetett volna, de ezzel akkoriban senki sem foglalkozott.
Aztán jött Rejtő. Sajnálom, de erről nem tudok bőgés nélkül beszélni. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet ennyire vicceset írni?! Ki az, aki ezt kitalálja?! Ki?! A Piszkos Fred, a kapitányt a keresztanyám vette meg nekem, majd egy erősebb influenza alatt olvastam ki és rettegtem, hogy mindjárt elfogynak a lapok.
E különös jelenség aztán végigkísérte a gyerekkorom. Álltam a könyvespolc előtt, tördeltem a kezem, hogy vajon lesz-e olyan jó a következő könyv, mint az előző. Ez volt a második jel.
Az egész írósdi 1988 körül kezdődött, úgy, hogy elolvastam Jules Verne: A rejtelmes sziget című művét minek okán úgy éreztem; ilyet én is tudok írni – ráadásul fogok is. Úgyhogy aznap délután nekiálltam a dolognak. Tizenkettő vagy tizenhárom lehettem, és nem volt még dél sem.
Éppen nyár volt, ezért hajtogattam kék kartonból egy könyvet és – mivel nem volt otthon fehér papír – törtfehérből megcsináltam a belíveket. Eközben aggódtam, mi lesz akkor, ha elfogy otthon a papír. Az első intő jel ez lehetett volna, de ezzel akkoriban senki sem foglalkozott.
Aztán jött Rejtő. Sajnálom, de erről nem tudok bőgés nélkül beszélni. Egyszerűen nem értettem, hogyan lehet ennyire vicceset írni?! Ki az, aki ezt kitalálja?! Ki?! A Piszkos Fred, a kapitányt a keresztanyám vette meg nekem, majd egy erősebb influenza alatt olvastam ki és rettegtem, hogy mindjárt elfogynak a lapok.
E különös jelenség aztán végigkísérte a gyerekkorom. Álltam a könyvespolc előtt, tördeltem a kezem, hogy vajon lesz-e olyan jó a következő könyv, mint az előző. Ez volt a második jel.
Alexander B. Hackman alias Bánki Attila író és online kommunikációs szakértő, „Az utolsó huszonhét” című fikciós regénysorozat szerzője.
El kell meséljem, hogyan kerültem kapcsolatba másik hősömmel Efrájim Kishonnal. Nyár volt. Tűzött a nap. A kempingben pedig világbajnok nők mászkáltak fedetlen felsőtesttel. Nos; ekkor került a kezembe a 111 humoreszk. Leültem az ágyra és engem azon a nyáron többet nem láttak. Szerelmes lettem és azóta is az vagyok, de majd később elmesélem mibe.
Jó; legyen. Elmondom most, hogy mi az, ami a szerelmem tárgyát képezi azóta is. Vanek úrtól kezdve, Kishon fanyar, önéletrajzi ihletettségű önazonos szereplőin át, Karinthy diákjáig, ahogy ott lóg a szeren; kérem, engem ezek az alakok hoznak lázba. A kispolgár <3. Igen; a kispolgár. De később erre még visszatérünk.
Közben kitanultam a reklámszakmát, és úgy alakult, hogy digitális kommunikációs szakértő lettem. Írtam rengeteg cikket, de mindig zavart, hogy olyasmit kellett mondanom, amit, ha kell be is tudok bizonyítani. Sohasem írhattam affélét, hogy „…váratlanul odalépett hozzá és megcsókolta” vagy, hogy „…föléhajolt es tizenegyszer mellkason lőtte…” ugyanis ilyesmi ritkán esik meg a mi szakmánkban.
Ezalatt mindent elolvastam Kishontól. Írtam egy csomó kimondottan vicces humoreszket, miközben nem vettem észre, hogy őt másolom. Ekkor még nem; pedig ez volt a harmadik – a végső – jel.
El kell meséljem, hogyan kerültem kapcsolatba másik hősömmel Efrájim Kishonnal. Nyár volt. Tűzött a nap. A kempingben pedig világbajnok nők mászkáltak fedetlen felsőtesttel. Nos; ekkor került a kezembe a 111 humoreszk. Leültem az ágyra és engem azon a nyáron többet nem láttak. Szerelmes lettem és azóta is az vagyok, de majd később elmesélem mibe.
Jó; legyen. Elmondom most, hogy mi az, ami a szerelmem tárgyát képezi azóta is. Vanek úrtól kezdve, Kishon fanyar, önéletrajzi ihletettségű önazonos szereplőin át, Karinthy diákjáig, ahogy ott lóg a szeren; kérem, engem ezek az alakok hoznak lázba. A kispolgár <3. Igen; a kispolgár. De később erre még visszatérünk.
Közben kitanultam a reklámszakmát, és úgy alakult, hogy digitális kommunikációs szakértő lettem. Írtam rengeteg cikket, de mindig zavart, hogy olyasmit kellett mondanom, amit, ha kell be is tudok bizonyítani. Sohasem írhattam affélét, hogy „…váratlanul odalépett hozzá és megcsókolta” vagy, hogy „…föléhajolt es tizenegyszer mellkason lőtte…” ugyanis ilyesmi ritkán esik meg a mi szakmánkban.
Ezalatt mindent elolvastam Kishontól. Írtam egy csomó kimondottan vicces humoreszket, miközben nem vettem észre, hogy őt másolom. Ekkor még nem; pedig ez volt a harmadik – a végső – jel.
Fogalmam sincs, hogy hogyan jött Márquez. Ott volt és kész. A Száz év magány utolsó ötven oldalát a galéria lépcsőjére fél lábbal fellépve olvastam el. Kőkemény a srác. Nagyjából ez idő tájt érkezett Robert Merle, aki felforgatta az életem a Védett férfiakkal, majd nem sokkal azután egy drámai pillanat következett. Elolvastam a Malevilt…
Az internetes cikket pedig, amely leírta, hogy az ember úgy lesz író, hogy elkezd írni az asztalfióknak és másolja a hőseit; nem tudom, hol és mikor találtam meg. Nem is emlékszem rá. De nem is jelentett akkor se semmit, csak pár év múlva – amikor már fejjel előre benne voltam az első könyvemben. Ekkor döbbentem rá az összefüggésre, de akkor már ugye késő volt.
Nagyjából ekkor fogalmaztam meg a máig fontos (természetesen lopott) gondolatot, amelyet felírtam egy képzeletbeli papírra, betettem a nemlétező mellényzsebembe, hogy aztán végig kísérje az életemet: „Mi lenne, ha…”. Ebből már látható, miben is áll az én álságos áltudományom, amellyel az olvasónál házalok. A kispolgárt (azaz minket) teszem olyan helyzetekbe, amelyek rendre úgy kezdődnek, hogy „Mi lenne, ha…”, és úgy végződnek, amerre én rángatom a kormányt. Ugyanis ez szerintem vicces. Bár néha azért mégsem az.
Alexander B. Hackman
2020
Fogalmam sincs, hogy hogyan jött Márquez. Ott volt és kész. A Száz év magány utolsó ötven oldalát a galéria lépcsőjére fél lábbal fellépve olvastam el. Kőkemény a srác. Nagyjából ez idő tájt érkezett Robert Merle, aki felforgatta az életem a Védett férfiakkal, majd nem sokkal azután egy drámai pillanat következett. Elolvastam a Malevilt…
Az internetes cikket pedig, amely leírta, hogy az ember úgy lesz író, hogy elkezd írni az asztalfióknak és másolja a hőseit; nem tudom, hol és mikor találtam meg. Nem is emlékszem rá. De nem is jelentett akkor se semmit, csak pár év múlva – amikor már fejjel előre benne voltam az első könyvemben. Ekkor döbbentem rá az összefüggésre, de akkor már ugye késő volt.
Nagyjából ekkor fogalmaztam meg a máig fontos (természetesen lopott) gondolatot, amelyet felírtam egy képzeletbeli papírra, betettem a nemlétező mellényzsebembe, hogy aztán végig kísérje az életemet: „Mi lenne, ha…”. Ebből már látható, miben is áll az én álságos áltudományom, amellyel az olvasónál házalok. A kispolgárt (azaz minket) teszem olyan helyzetekbe, amelyek rendre úgy kezdődnek, hogy „Mi lenne, ha…”, és úgy végződnek, amerre én rángatom a kormányt. Ugyanis ez szerintem vicces. Bár néha azért mégsem az.
Alexander B. Hackman
2020