egy pici történet
A telefon megint csörög, a huszadik hívás, elege van, sz@rik rá, hát így dönt. Az Opel kormánya nyekereg, az index kattog, idegesítő az is, hát nincs mit tenni, mindjárt odaér, aztán felviszi az egészet a pics@ba. A negyedikre. Legalább a lépcsőházban hideg lesz, legalább az, a lift meg úgysem működik, minek is az? Nem. A francba. Megint hív.
Nem veszi fel, mert tudta, hogy így lesz. Csörögni fog, mert nem ér oda, mert hogy is érne, meg mit képzel? Hát nem látja, hogy hívja? Nyilván nem tudja felvenni.
A lépcsőház hideg, a szatyor nehéz, az ásványvíz kicsúszik, mindjárt leesik, de mégsem. Jó erőben van, de ez mégis sok, elvégre már negyven, ami ugye semmi, mégis a tüdejét majd kiköpi.
Csenget, persze, hogy hátul van, hol lenne máshol. Látja maga előtt, ahogy csoszog, aprókat lépked, a papucsa rongyos, miért nem vesz másikat? Lenne rá pénze. Azért itt nem tart. Nem is tudja, hogy az apja mire bassz@ el az egész nyugdíját minden hónapban.
Régen persze más volt, amikor a strandra mentek, ki kellett azért számolni a pénzt, de már rég egyedül lakik, akkor mi a francnak nem vesz magának papucsot?
Az ajtó végre nyílik.
Ebben a példában a Meta hirdetéskezelője és a bank szoftverei hoznak döntéseket egy fizetésről.– Szevasz.
Na még ez is. Egy kib@szott szevasz. De mindegy, nem húzza fel magát, most nem, kedden is ez volt, kib@szottul kibírta, úgyis mindjárt megy.
– Hoztam halat.
– Minek?
– Te kérted.
– Utálom a halat.
A levegő megfagy, az apja néz, szeme sárga, körben véreres, nedves, undok, remegős. Most persze elkapja a tekintetét, mert tudja, hogy nincs igaza. Hát persze, hogy tudja. Megőrül az egésztől. Arra gondol, hogy csak öreg ne legyen az ember.
– Hova rakjam a többit?
Benéz a hűtőbe. A keddi kaja szétturkálva, félig a tányérra száradva, undorító. Hát ő nem mosogat. Aztán mégis. Kiveszi, a maradékot a kukába dobja, dühödten megereszti a csapot. A víz forró, égeti a kezét. Még ez is.
– Mit mondott az orvos?
– Semmit.
– Apa a kurv@ életbe ne idegesíts! Az orvos nem mondott semmit?!
– Ha mondom.
A tányér csörög, jobban, mint kéne. Erőszakosan löki a csepegtetőbe, hadd lássa az öreg, hogy felba@szta. Már megint.
– Hová mész?
– A szobába.
Hát itt hagyja a konyhában, még csak nem is beszélget vele.
– Hogy vagy?
– Jól.
Benyomja a tévét. A kib@szott állami csatorna, megmondta százszor ne nézze ezt a sz@rt, mert megőrül tőle. Annyi másik van. Miért pont ezt nézi. Neki mindegy. Hát neki nem.
– Megyek.
Semmi, nem figyel, nem hall, vagy sz@rik rá. Ezekből lehet választani, ha akar. De neki már mindegy. Nézi a konyhán át, ahogy a repedt fotelben ül és nézi azt a… Mindegy. Nem húzza fel magát. A papucs rajta cafatokban lóg, a pizsama pedig – reméli, hogy az egy pizsama nadrág – foltos. Mi lehet az? Nem meri megkérdezni, de nem azért, mert fél, hanem mert fél. Igen fél. A választól. Ha az nem csak valami retek, hanem valami más.
Elfordítja a fejét. Az egész lakás büdös. Pudvás, állott, pállott öregszagú az egész. Az apja szaga. Most már csak az övé. Az anyja képét keresi a falon, a csempén, ahogy a mikró odaszorítja a lapokra. Görögország. El van csúszva. Megigazítja. Mint mindig. Eltöröl egy tányért. Nézi, ahogy az öreg láb remeg. A kéz is. Rajta a szőr göndör. Színe nincs. Régen nem barna már. F@szért nem megy orvoshoz?
– Most már tényleg megyek.
Lehet, hogy intett, lehet, hogy csak a remegés. Mondjuk igazán válaszolhatna.
– Mentem. Hétvégén benézek!
– Szia.
Az öreg szem néz, nincs benne semmi, üres, örül, hogy megismeri, szeretetnek nyoma sincs, mondjuk sohasem volt. De ez marhaság, mindig is ott volt. A picsába. Mindig ilyen volt. Kib@szott önfejű.
A lépcsőház hideg. Tárcsáz.
– Szia. Igen. Végeztem. Semmi. Ugyanolyan, mint mindig. Most nem remeg annyira. A dokit fel kéne hívni. Nem? Mindegy. Ne is kérdezd. Úgy fel tud b@szni, mint senki. Tudom, hogy az apám. Akkor is!
Az Opel forró, a kormány éget, a slusszkulcs fordul, a motor kehes. Sárga, zöld, a kereszteződés, az állaforgalom, a jézusmennyienállnakitt, és a kurvaéletbe többször egy mondatban. Furcsa érzés ma. Nyom az a rohadt mellkas. Még ez is.
Az öreg láb a papucsban megmozdul. A repedt lábkörmök becsúsznak a kényelmesre tapodott összecsomósodott szürke szőrbe. A kisszoba nincs messze. A lépés nem jó. A lépés kicsi. A kis lépés jó. A franciaágy üres. A lepedő gyűrött. A párna lecsúszott, szemben képek, a szem véreres.
Az Opel fura. A nap fura, az egész délután fura. A telefonra néz. Nincs hívás.
A franciaágyon van egy mélyedés. Egy undok nagy luk. Ott alszik már harminc éve. Észre sem veszi. Ül. Néz. A képek részleteit nem látja, hát, hogy is látná, a szemüveg ott maradt a rohadt nagyszoba közepén a tévén. De ő most nem indul el. A csetreszeket nézi a polcon. Csupa kacat az emberi szem nem állja, s most ő mégis nézi. Mert ő mást lát.
A kormányt elhúzza. Szerencsére itt egy rohadt parkoló. Rohadj meg, hát kiteszi a vészvillogót. Igy jobb? A kurv@ anyád. De mindegy. A telefon hallgat. Nézi. Furcsa ez a nap.
A világ lelassul, a szívverés áll, aztán beindul, az öreg test érzi, hogy jön, hogy ez már az, mert tegnap is így volt, meg szombaton. Először csak egy kis szúrás, az a fajta, ami nem múlik, ha megmozgatod. Dermedt, nem mozdul, csak figyel. Mintha múlna – de mégsem.
A visszapillantó, a tükör üres, sz@rik a záróvonalra, úgysemlátják, meg kitérdekel, szerencsérenemjönarendőr. Egyes, kettes, hármas, kettes. Megint a kibaszott sárga. Minek áll meg?! Nevetséges. A telefon óráját nézi.
A szobában világos, az ablakon ömlik be a fény. Előtte utca, de a szeme már nem lát. Minden sötét, semmi sem mozdul. Furcsa az egész, olyan szokatlan. Jön a hideg, a fej nehéz. Hátra dőlne, mint minden este, de ez a test most nem engedelmeskedik. Nyolcvan évig jó volt, hát most mintha nem működne. Rémület hasít a szívébe, a jeges fajta, ami mutatja, hogy ez az a pillanat.
– Szerinted hívjam fel? Ne? Szerintem ilyenkor már nem alszik. Nem. Kizárt. Nincs messze, csak ezarohadtdugó. Mindenbeállt. Kurvaéletbe. Odamegyek. Megnézem. Biztos nincs baj. Csak… Mindegy. Hívlak majd.
Miért ilyen furcsa ez a nap? Miért? Miért?
A szoba csendes, a szuszogás elhal, a szem már rég csukva, a vér nem áramlik, az ujjak kapaszkodnak csak az ágy szélébe. A papucsból a láb félig kint, a mocskos pizsama többet már nem számít, a képek már futnak, az arcon mosoly, vagy valami olyasféle. A világ már nem számít, ami fontos volt elmúlt, a tárgyak nem értékesek többé.
Csak tudd, pár napja volt apák napja.
—
További novelláim:
Mit adott nekünk apánk?
—
Az íróról:
Written by : Hackman Alexander B.
Alexander B. Hackman - író - alias Bánki Attila
Csatlakozz az Exclusive Olvasói Klub -hoz!
AUDIO KOMMENTÁROK, BETEKINTŐK A KÖVETKEZŐ KÖNYVEKBE ÉS ZÁRT KÖRŰ DEDIKÁLÁS
Maradjunk kapcsolatban, és szólok akciókról, találkozókról, mindenféléről..!
