Olvasási idő: 3 perc

Szerző: Alexander B. Hackman aka. Bánki Attila

Apa sem nem volt felvilágosult, sem nem volt haladó gondolkodású értelmiségi munkásember. Egyszerűen csak nem volt hülye.

Négy éves voltam, amikor az utca teljes hosszában ezerkétszázötvenhétszer futott végig velem és fogta a nyakam. Én meg ültem a biciklin és ordítottam, hogy mind a ketten meg fogunk dögleni, ha nem enged leszállni.

Hat éves voltam, amikor az olimpiai stadion medencéjét tele bőgte velem, mert nem voltam hajlandó beletenni a fejem a vízbe és úgy „úsztam”, mint a csőkulcsunk a fürdőkádban. Két évébe került, mire az ötven méteres medencét át tudtam úszni – keresztben.

Tizenkét évesen már együtt verekedtünk a nagyszobában. Én azt csináltam vele, amit akartam, ő meg azt, amit engedtem neki. Tiszta sor. Fair play. De ha megütöttem – ő is megütött. Azt mondta, hogy ennek köze van az adjon Isten – fogadj Isten dologhoz.

Tíz éves lehettem, amikor megszaggatta a ruháit és amíg addig üvöltött velem, hogy a Winnetou egy jó könyv, amíg azt nem hazudtam neki, hogy tényleg jó. Azóta szeretek olvasni, mondjuk ehhez az indiánoknak semmi köze volt. Erről inkább Dobó István tehet. <3

Tizenhárom éves voltam, amikor egy este alatt elmagyarázta, hogy miért nem lehet egy este alatt elmagyarázni a Bibliát. Amikor elmondtam neki, hogy nem hiszek Istenben, mert szerintem nincs, akkor csak legyintett. Azóta gyanús, hogy mégis létezik.

Tizennégy évesen elérte, hogy felismerjem, hogy Pista bá’ – örök ellenségem – a köz és életveszélyes osztályfőnökünk, nem volt teljesen hülye. Ezt ráadásul titokban megírta neki – amiért gyűlöltem őt – de ez a legkevésbé sem érdekelte.

Azt mondta, hogy az apákat bármikor lehet átmenetileg utálni – ha cserébe megteszed, amit tanácsolnak. „De anyádat nem. Őt mindig szeretned kell.”

Tizenöt éves lehettem, amikor már aktív voltam a konyhában. Megvan az az érzés, amikor hallod, hogy csipog a sütő, de te nem tudod, hogy miért? Szóval egy húslevesig akkor már jó voltam. A rántotta ugye azóta is kétesélyes, a főzős puding pedig továbbra is egy rejtély számomra.

Amikor tizenhat évesen a családi kombival majdnem kidöntöttem a kerítést majd, amikor ismét tudott beszélni, elmagyarázta újra, hogy melyik is a fék valójában. Oké a váltó továbbra is egy misztikum, a lejtőn csak lefele tudok még elindulni, de már szarok a félelemre.

Tizeniksz évesen már tudtam, melyik egy fegyver eleje és vége. Addig gyakorolt velem a szobák között, amíg nem tudtam anyám mögé lopakodni észrevétlenül. Utána röhögött, ha a tepsi repült utánam. Akkor volt igazán boldog, ha az egy öntöttvas serpenyő volt. Az volt a kedvence…

Mentálisan összeroppant, ha nem tudtam megkülönböztetni egy F-16-ost, egy szakadt MiG-től, ha zsebre dugott kézzel álltam, ha nem húztam ki magam, vagy ha nem viccből káromkodtam, és nem engedtem előre a nőket az ajtóban. Nem az érdekelte, ha leütöttem valakit az iskolában, hanem az, hogy miért, és sosem verhettem el igazán alaposan az öcsémet – pedig megérdemelte volna naponta kétszer is. De megtanultam hangosan köszönni annak, akinek ez jár.

És persze azt is, hogy a legfontosabb dolog, amit egy fiú az apjától kaphat, az a jó nevelés.

Alexander B. Hackman aka. Bánki Attila

Rólam általában >>

Kedvenc karácsonyi zenéim >>